Prológus

Sziasztok! :)

Itt is van a prológus, a részben már leírtam ugyebár, hogy miért most hozom... Remélem, tetszik. :) Az alapot én írtam, de a randit és a megbeszélést már Carol. :D 

Nem akarok rizsázni, és nincs is mit mondanom, szóval... Jó olvasást!

Ja, de. Bizonyára észrevettétek, hogy a bejegyzés alatt nem látható a megjegyzéses dolog. Fogalmam sincs, miért van ez, csak nyolcszor ellenőriztem a beállításokat, minden úgy van, mint a TMH-nál, szóval nem értem, mi a gáz... Leellenőrzöm még egyszer, lehet, hogy csak én vagyok megint hüllő. :')

xx. S

_____________________________________________________________________________

Prológus ~

Remek, gondolom, mindenki ég a vágytól, hogy megtudhassa, a tökéletes félisten, Liam Payne miért az „ellenségem”… Ha nem érdekel senkit, az se baj, attól még leírom.

Még 2009-ben kezdődött az egész, mikor nyolcadikos voltam, és átraktak a kémkiképző gimnáziumba.

A folyosón sétáltok, közben folyamatosan nézegetek mindenfelé, új nekem a hely. Az előbb volt a megbeszélés, ahol elmondták, miért vagyunk itt, miket fogunk csinálni stb. Most elvileg az ebédlő felé tartok (kopog a szemem), viszont már harmadszorra megyek másfelé. Végre megtalálom az ebédlőt, nem szabályos alakja van, egy baktériumhoz tudnám hasonlítani… A széle fedett, ahol az önkiszolgáló pultok és néhány asztal áll, viszont az ebédlő belseje nyitott, és füves. Itt-ott még fákat is látok… Lenyűgözően szép!

Még egyszer körbefordulok, majd a pultokhoz sétálok, és elveszek egy tálcát. Mindegyik tálca piros színű és tiszta, az evőeszközök is remek állapotban vannak. Az étel is guszta, összefut a nyál a számban… Hirtelen azt sem tudom, mit egyek… Tűnődve vacillálok a rántott sajt és a csirke között, mikor a mögöttem álló fiú megunja a várakozást – előttem elnyúlva tesz a tányérjára a csirkéből.

 - Hé! – szólok rá, és szembe is fordulok vele.

Egy igen helyes, kreol bőrű, fekete hajú srác áll előttem, csokoládébarna szemeivel méreget.

 - Bocs, éhen halok – húzza el a száját. – Zayn Malik – nyújtja a kezét, amit meg is rázok. Elmosolyodik. Húha, tényleg nagyon helyes!

 - Caroline King, de hívj csak Carol-nak – mosolyodom el én is. – Te is most jöttél? – érdeklődöm.

 - Nem, már fél éve itt vagyok – mondja, miközben tovább haladunk a sorban.

 - Szóval akkor az előző év második féléve óta – vonom le a következtetést.

 - Így van, igen – bólint. – Új lány? – pillant rám, miközben vesz a salátából.

 - Igen – bólintok ezúttal én.

 - Hát, Carol, nagyon örültem, még biztosan összefutunk – villant rám egy mosolyt, majd el is indul a haverjaihoz. WoW! Ha itt minden pasi ilyen helyes, a végén még megszeretem a sulit! Viszont a következő pillanatban eszembe jut, hogy tulajdonképpen egyedül vagyok. Remek. Sóhajtok egyet, és egy üresen álló asztalhoz lépek. Helyet foglalok, és épp, hogy elkezdek enni, egy lány ül le velem szembe.

Felnézek a tányéromból, és végigmérem. Hosszú, göndör barna haja van, barna szemei, és ha jól látom, fogszabályzója. Egész jól áll neki, ráadásul átlátszó. Szép mosolya van, ő maga is szép, bár körülbelül 15 lehet. Vagy 14.

Egy szürke ujjatlant visel, terepszínű, vékony kabáttal (hideg napunk van…), aminek az ujjai válltól lefelé fekete, műbőr anyagra váltanak. Egy élénk lila nadrág van rajta, amin neon narancs- és piros színű, virágokra hasonlító minták vannak, egész jól néz ki. Fekete, fűzős bakancsot visel, körmei piros színűek. Nyakában egy hosszú, aranyszínű nyaklánc lóg, hold alakú medállal a végén.

 - Stella Forster – nyújtja a kezét egy idő után, látva, hogy én csak bámulom.

 - Caroline King – rázok vele kezet meglepetten. – Hívj Carol-nak, kérlek, a Caroline-t nem szeretem.

 - Te is új vagy? – érdeklődik, az arcán levakarhatatlan vigyorral. Szimpatikus lány, viszont eléggé más, mint én. Láthatólag önbizalomhiánnyal nem küszködik, erős kisugárzása van.

 - I-igen – bólintok bizonytalanul. – Gondolom, te is – tippelek. Biccent. – Bocsi, hogy megkérdezem… te hány éves vagy?

 - 14 – válaszol. – Te?

 - 15 – mosolyodok el.

 - Nem gáz, hogy ideültem? – kérdezi, arcáról eltűnik a mosolya. Megrázom a fejem. – Csak, mert szimpi vagy, és gondoltam…

 - Egyáltalán nem baj, örülök neki – mosolygok rá.

 - Klassz – kezd hozzá az evéshez. Csirke.

 - Erről jut eszembe – szólalok meg, bár nem tudom, elmeséljem-e neki a Zayn-nel való találkozást. Érdeklődően néz fel rám, így eldöntöm, hogy elmondom neki. – A sorban találkoztam egy sráccal, a neve Zayn Malik – mesélem. – Fúú, látnod kellett volna, nagyon helyes! – áradozom.

 - Úúú, összejönnél vele, mi? – vigyorodott el.

 - Hát, nem tudom… Nem éreztem a pillangókat a hasamban, meg úgy egyáltalán, semmit… - motyogom, viszont a hangom elhalkul, ahogy meglátom, hogy egy srác sétál el Stella mögött, igen helyes ő is, és Zayn-ék társaságához ül le. – Wow! – suttogom Stellának.

 - Na, most okos leszek – húzza ki magát. Megmosolyogtat ez a lány, komolyan! – Ő pedig itt a nagy Liam Payne – mondja.

 - Mitől olyan nagy? – tudakolom.

 - Állítólag – hajol közelebb. – Olyan a hangja, mint egy angyalé – suttogja, mintha ez valami állami titok lenne.

 - Angyalé? – szaladnak össze a szemöldökeim.

 - Aha – bólint. – Mármint… az énekhangja – mondta. – Úristen, ide néz, ember, téged néz! – hajtotta le a fejét, belefeledkezve a csirkébe.

És akkor megfordultam. Ahogy a szemébe néztem, egyből jött az a bizonyos érzés. Nem kívántam több ételt, nem is tudtam volna enni, ugyanis Liam Payne perzselő tekintetétől felszálltak a pillangók a gyomromban…

Oké, a következő egy tanévben remekül megvoltunk, aztán jött az X-factor. Liam még előzőleg randira hívott, a válogatások előtt. Rettenetesen izgultam, alig álltam a lábamon.

Nehezen tudom eldönteni, hogy mit vegyek fel.

Szétdobálom a cuccaim a szobámban, majd mehetek pakolni… Legalább Stella nem szól rám, hogy takarítsak már ki. 

Végül egy fekete cicagatya, egy farmersort, egy neon pink csőtop és egy bő, megkötős, sötétkék kardigán mellett döntök, fekete, vékony bokacsizmával.

Liam pontos, este hatkor már az előtérben vár rám. Puszival köszönt, aztán kézen fogva sétálunk a mozihoz. Néha felé pillantotok. Pár ilyen alkalommal rajtakapom, hogy engem néz. Ilyenkor fülig pirulok, és gyorsan elfordítom a fejem.

Leeyum a mozinál vesz nekem gumicukrot és ice teát, magának pedig csak kólát.

Beülünk a filmre. Az nem igazán érdekel, hogy mit nézünk meg, mert Li fogta a kezem. Fel is ébrednek a hasamban a kedves kis pillangóim, így aztán enni sem tudok. Úgy a film felénél Liam telefonja rezegni kezd. Kíváncsian nézek rá, mire felém fordítja a kijelzőt. "Főnök", ez áll rajta. Intek Liam-nek, aki elmosolyodik, és kimegy a teremből.

10 perc múlva Liam még mindig nem tért vissza, kezdek aggódni. Vajon lelépett? Ezután sűrűn elnézést kérve, kiverekedem magam a sorból. Kimentem a mozi elé, végignéztem mindent a mozin belül is, még a fiú WC-be is benyitottam, de Liamet sehol nem láttam. Szóval itt hagyott. De ennek számos oka lehet… Letörten indulok hát haza, egyedül. Rossz előérzetem van…

 - Hallottad? – szól bele a telefonba Stella, köszönés nélkül, miután én felveszem a készüléket.

 - Mit? – kérdezem.

 - Hát, hogy Liam küldetésre ment! - újságolja.

 - Ó – vigyorodok el gúnyosan. – Szóval ezért nem üzent és nem is hívott két napja! Lottóznom kéne! – gondolkodom el.

 - Carol… - suttogja Stella. – Tudod, hova utazott? – kérdezi elhaló hangon.

 - Mit tudom én, biztos Hawaii-ra. Tuti a bikinis csajokkal "dolgozik", és ezért nem képes írni… - morgok.

 - Carol! – kiált rám Stella. – Liam…

- Nem érdekel! – vágok közbe dühösen, amitől Stella el is hallgat.

Miután Stella beletörődve elköszön, én visszamerülök az önsajnálatba. Aztán inkább előveszem a francia nyelvkönyvem. Igen, még nyáron is tanulom a nyelvet, mert imádom.

Tíz nap múlva egy teremben ülök Stellával és Zaynnel, és Liam-re várunk.

 - LIAM! – üvölti Stell és Z, majd Payne-re vetetik magukat, miután amaz belép a megbeszélő-szoba ajtaján. Én a fotelben ülve nézem őket. Csak négyen vagyunk, mivel a főnök beszélni akar velünk.

Liam nyúzottnak és kialvatlannak tűnik. Gondolom, nem aludt eleged Hawaii-on…

 - Carol! – indul el felém, és látom, ahogy fáradt arcán megjelenik az öröm. Felvirul. Ilyen kétszínű embert…

 - Ne most! – fordulok el tüntetően, és bekapcsolom a készüléket, amin keresztül kapcsolatba léphetünk a főnökkel.

 - Hát, jó… - motyogja Liam, és helyet foglal mellettem. Olyan messze húzódok tőle, amennyire csak tudok.

A megbeszélésen arról van szó, hogy Stella és én Skóciába megyünk. Meg kell akadályoznunk egy merényletet.

Zayn Liammel pedig Amerikába megy, az elnököt védeni a háttérből, mert fontos beszéde lesz, plusz elutazik Kaliforniába.

 - Carol, beszélhetünk? – szólít meg Liam, de én tudomást sem veszek róla.

 - Mennem kell! – kiáltom Stella és Zayn felé fordulva. – Sziasztok! – intek hátra, oda sem nézve, és kinyitom az üvegajtót. Mikor már kiérek az ügynökség kapuján, szabad utat engedek az előtörő könnyeimnek.

Hát, igen, innentől kezdve pedig Payne-nel utáltuk egymást. Illetve én őt, és egyik napról a másikra ő is ilyen lett velem. Sőt, talán rosszabb is. Hát, lehet, hogy így a legjobb. Azóta próbálom bemesélni magamnak, hogy nem érdekel az az arrogáns, egoista, bunkó kretén, de bármennyire is igyekszem, ki kell mondanom: Igenis ő kell nekem, és senki más…